A Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumának kimagasló tanáregyéniségétől veszünk végső búcsút: Hajdú István tanár urat temetjük. Bár Szeghalomban járt gimnáziumba, munkái és megnyilatkozásai alapján egyértelműen patakinak tartották mindazok, akik ezt nem tudták róla. Ez azért volt így, mert az én megítélésem szerint többet tett ezért az iskoláért, a diákjaiért, mint azok közül sokan, akik itt végezték. A Református Gimnázium és a magam nevében búcsúzom Tőle.

Ő mondta el nekem egyszer, hogy akkor döbbent rá igazán – még pályája kezdetén – a politika káros hatására a történelmi tények “tálalásában”, amikor az egyik óráján egy kislány sírva fakadt, mert a tankönyv a Don-kanyarban elesett magyar katonákat “fasiszta hordá”-nak nevezte. Ennek a kislánynak az édesapja is ott halt meg.

Mint Comenius nagy tisztelője igyekezett megvalósítani a tanítás során, a Sárospatakon (300 évvel ezelőtt) kifejtett alapelveket: szemléletesség, fokozatosság, öntevékenység.

Megemlékezésként néhány száraz tényt is felsorolok munkásságából. Élményszerűen tanította a történelmet. Nemcsak kiválóan magyarázott, hanem a diákok nagy örömére “egyszemélyes színpadán” a szabin nők elrablásától Dugovics Tituszig szinte mindent eljátszott.

Pénzgyűjteményt állított össze a legrégebbi időktől napjainkig, ezzel is érzékeltetve a különböző történelmi korok országainak gazdasági helyzetét. De sokat tudnának mesélni azok a hímzések, cserépedények, fafaragások, melyeket néprajzi gyűjtései során szerzett vagy fényképezett diákjaival. Biztosan tudom, hogy nyári vakációkat áldozott fel, és a pihenési időkből szakított azért, hogy elkészíthesse diákjai érdekében azt az anyagot, amely minden évfolyamon, órákra lebontva tartalmazott irodalmi szemelvényeket, zenét és színes diaképeket. Ez az 1960-as években igen nagy dolognak számított. Mivel ennek a munkának anyagi vonzatai is voltak, bizony, ezt a családi költségvetés is sokszor megsínylette. Hasonlóan ahhoz, hogy Hajdú István évekig volt az akkori iskolai diákújság főszerkesztője, melynek színvonalát és fennmaradását minden eszközzel igyekezett biztosítani.

De az ifjúságnak nemcsak a szellemi gyarapodása foglalkoztatta. Több évig volt a gimnázium labdarúgó csapatának edzője is.

Megvetette a léha, lusta életstílust és minden eszközzel igyekezett távol tartani az ifjúságtól az egészségtelen életmódot.

Szerette a vidámságot, ezért is vállalta el a szereplést tanári esteken. Kirándulásokon, szakmai összejöveteleken gyakran ettünk a főztjéből is, amit ő “Hajdú-féle gyógypörkölt”-nek nevezett.

Nagyon sokat foglalkoztatta a magyarság boldogulásának gondolata. Minden lehetőséget igyekezett megragadni annak érdekében, hogy ezért gyakorlatilag is tehessen valamit. Úgy gondolta, hogy Ő a maga területén talán azzal tehet legtöbbet Hazánk előbbre jutása érdekében, ha felkarolja a tehetségeket. Miként 1650-ben Comenius sárospataki beköszöntőjében a tehetségek kiműveléséről beszélt, Ő ezt a gyakorlatban igyekezett megvalósítani. Különösen sokat törődött a tehetséges, de szerény anyagi körülmények között élő parasztgyerekekkel. Bár ezt a munkáját az akkori Megyei Pártbizottság egyik vezetője rosszallóan és megalázóan “narodnyik szellem”-nek minősítette, de a történelem, és az egykori diákok részéről megnyilvánuló sok köszönet Hajdú István munkájának helyességét igazolta.

Mint megyei történelem szakfelügyelő, és a gimnázium osztályfőnöki munkaközösségének vezetője éveken keresztül igyekezett megláttatni tanártársaival az igazi hazafiasságot és az emberi értékeket. Magam is sokat köszönhetek neki azért, mert több olyan eseményről tájékoztatott, melyeket nem ismertem, illetve az általam ismert tények ez által más megvilágításba kerültek.

Több alkalommal is elhívott kísérő tanárnak kirándulásokra. Talán az volt számomra a legemlékezetesebb, amikor az 1970-es években Nagycenken a kriptában befejezte a kísérőnk a Széchenyiről szóló ismertetőt. És Hajdú István minden előzetes jelzés nélkül el kezdte énekelni: “Isten, áldd meg a magyart.”

Azt mondják az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Amíg Hajdú Istvánnak élnek a kollégái és tanítványi, biztosan nem merül a “feledés homályába”. De élete, munkássága gazdagította a Református Gimnázium történetét is, hiszen a hit, a haza szeretet, az emberek, az ifjúság szeretete, ez erkölcsi tartás egyértelműen be tudnak épülni a Kollégium múltjába.

Halála előtti héten azt mondta nekem: “Kimegyek a temetőbe és keresek magamnak egy sírhelyet!” Erre már nem került sor, mert Isten elszólította közülünk. Kérem az Urat, hogy az Ő mennyei kórusában énekelje a már elköltözött Kollégákkal, talán legkedvesebb zsoltárát: “Te benned bízunk eleitől fogva”

Nyugodj békében!

vissza