Az osztályfőnököm volt Sárospatakon
 

 Pálffy János írta az 1850-es években Erdélyi Jánosról: "Erdélyi egyike azon nagyon kevés számú, becsületes, eszes, józan felfogású férfiaknak, tele kedéllyel, minőket az Isten csak jókedvében teremt néha." Ezt a mondatot Palumby Gyulá-ról is el lehetett volna mondani.

Osztálykirándulás: útban Parádfürdő felé, egy erdei patak hídján

 Egyáltalán nem egy "klasszikus" tanár-típus volt. Messze megelőzte korát mind a tanár - diák kapcsolatban, mind a különböző tevékenységek szervezésében. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk Róla, hogy kiváló menedzser "is" volt. Mert más is volt: internátusigazgató, szaktanár, osztályfőnök. Mindig "Gyula bátyám"-nak szólítottuk, még véletlenül sem "tanár úr"-nak. Ennek ellenére soha nem próbált "haverkodni" vele senki. Olyan tekintélyt biztosított számára a szaktudása, a megjelenése, a beszédkészsége, hogy eszünkbe sem jutott tiszteletlenül viselkedni vele szemben. Pedig hajlandó volt mindenkivel vitatkozni, csak tudni kellet érvelni állításunk mellett. Többször is elmondta: "Nézzétek meg, nekem bivalybőr van a képemen, még vasvillával sem lehet megsérteni!"  Ha valaki nem készült, és felszólította, nem kellett kimenni az asztalhoz,- mert mindig ott feleltünk, szemben az osztállyal, - csak a kezünkkel intettünk a helyünkről, hogy nem készültünk. Ő minden kommentár nélkül beírta az elégtelent, amit ki is lehetett javítani. Noteszt soha nem használt, az osztályzatokat egy papírlapra írta. Ezeket a papírokat minden negyedév végén az osztály szeme előtt meggyújtotta és elégette, jelezve azt, hogy a következő negyedévben majdnem tiszta lappal kezdhetünk. A következő papírlapra csak az addigi feleletek alapján kialakított egyetlen jegyet írta be a nevek után. Nekünk ez az égetés igen nagy örömet jelentett, éppen ezért nagyon jó lélektani "húzásnak" bizonyult. Senkit nem érdekelt az, hogy a papírról esetleg másolat is készülhetett. Soha nem láttam azt, hogy egy diákcsíny miatt megharagudott volna. Csak az dühítette fel, ha valaki nem teljesítette a kötelességét. Egyszer egy április elseje alkalmából egy gyerekes "ökörködést" csináltunk. A padsorokat 180 fokkal elfordítottuk, az asztalt is elvittük a terem hátsó végébe, a táblát leakasztottuk, és az egyik keskenyebbik szélét az asztalra tettük, a másikat a falhoz támasztottuk. Már előre kuncogtunk, hogy ezen a "jó tréfán" az osztályfőnökünk mennyire meg fog lepődni! Ő bejött, nem szólt semmit, és mintha semmi változás nem történt volna, hátra ment az asztalhoz és feleltetett. Amikor magyarázott, felmászott az asztalra, és azon sétált fel és alá. (Mert feleltetéskor, és a magyarázat alatt mindig a padsorok között mászkált.) Azon viszont mi lepődtünk meg, hogy a mi gondosan előkészített akciónkat ilyen közömbösen vette tudomásul. A tankönyvet nem tartotta első számú munkaeszköznek. Vázlatai alapján könnyen fel tudtuk idézni a tananyagot. Órák végén a magyarázat után, a vázlat használatával már lehetett jegyre felelni. A vázlatok tömörek voltak, és pontokba szedte a tartalmát Gyula bátyánk. A nyelvezete pedig megnyerte a diákság ízlését. Pl. ha egy uralkodó meghalt, a vázlatfüzetben csak ennyi volt róla: B./ XY király nyekk (dátum). Nagyon szerette a kirándulásokat, a vidámságot. Olykor még a huncutságokat sem vetette meg. Kirándulások alkalmával mindig kitűzte a szíve fölé a Kollégium 400 éves évfordulójára kiadott emlékérmet, amely egyik oldalán egy angyalt, a másik oldalán pedig a kollégium épületét ábrázolta. Szalagja piros-kék színű volt.

 Egy ilyen emlékezetes történet éppen ehhez az éremhez kötődik. Az egyik tanárunk mesélte, hogy ilyen "szerelésben" elmentek egyszer ketten csónak-túrára. A Tiszán haladtak lefelé, és kikötöttek az egyik falu mellett. Elmentek vásárolni, és a parton felállított sátrukba bement egy kecske. Mivel nem tudott kijönni, a kétségbeesett próbálkozások közben a szarvával összeszaggatta a sátrat. Mikor megérkeztek, a szomorú valóság láttán visszamentek a faluba, felkeresték a tanácselnököt, és megkérték, hogy emberein keresztül próbálja rávenni a kecske gazdáját, hogy az állatot tartsa távol ettől a helytől. A tanácselnök ezt meg is ígérte, majd megkérdezte, hogy milyen érem az, amelyet Gyula bátyánk visel? Mire a tanárunk meggyőzően így szólt: "A londoni olimpián szerezte. Hát nem látja, hogy ez az ember Bóbis Gyula, a nehézsúlyú olimpiai birkózó bajnok?! Én vagyok az edzője." (Az "edző" Ablonczy Bertalan testnevelő tanár volt.) Aznap este már egy rendőr vigyázott Bóbis Gyula nyugalmára a sátor mellett. Hajnalban, amikor már csak ketten voltak, gyorsan tovább eveztek.  Olyan szempontból is menedzser típus volt, hogy ahol csak lehetett, szerepeltetett bennünket. Azért írok magamról, mert azokra az esetekre emlékszem leginkább, amelyek velem történtek. Az egyik osztálykiránduláson történt, hogy Szilvásváradon is, és Egerben is felküldött a templomban az orgonához. A harmadik osztály után megvált tőlünk. A gimnáziumot államosították, Ő pedig Diósgyőrbe került. Bár ott is hamar megszerették, és megismerték kiváló képességeit, de soha nem feledte el Sárospatakot. Azt mondták Róla Miskolcon, hogy Ő az az ember, aki Hruscsovtól a pápáig mindenkivel szót tud érteni. Azt hiszem, ez a vélemény egy tanár számára nagy elismerés, hiszen munkájának nagyon fontos része az, hogy a legkülönbözőbb embertípusokkal kapcsolatot teremtsen. Büszkék vagyunk arra, hogy tanárunk és osztályfőnökünk volt.                                                                                                            Sipos István ny. gimn. tanár