Képek Pécsvárady Botondtól

Búcsú Botondtól

Kell még egy szó, mielőtt mennél... Hivatásos művésztől búcsúzunk

Mert az igazi lényeget sokkal jobban takarja ez a kifejezés, mint azt, hogy valaki a színpadon keresi a kenyerét, vagy sem. Az elhívott művész nem a pódiumon veszi fel pár órára mások küllemét és jellemét, hanem saját életét formálja méltóvá a megszemélyesített hősök emlékéhez.

Mert az igazi lényeget sokkal jobban takarja ez a kifejezés, mint azt, hogy valaki a színpadon keresi a kenyerét, vagy sem. Az elhívott művész nem a pódiumon veszi fel pár órára mások küllemét és jellemét, hanem saját életét formálja méltóvá a megszemélyesített hősök emlékéhez.

Mindannyian tudjuk, semmi különbség nem volt aközött, hogy a színpadon, ragasztott szakállal Kossuth Lajosként, vagy a mindennapok világában, Pécsvárady Botondként ha kiáltottad: A Haza veszélyben van! Senki nem vonta kétség- be, hogy Önmagadként szóltál Kós Károly szavaival: Valahol aláírtak valamit... . Saját döbbeneted szavai voltak ezek, de rögtön utána saját meggyőződésedként dörgött a folytatás: ...egy kemény régi nép lép majd velünk és utánunk, újra csak felfelé! Láthattuk, hogy Nyilas Misi jóságos igazgatója valójában ugyanaz az ember, aki az Erdélyi Iskolában tanuló elesett kisdiákok botladozó életét igyekszik a földről felsegíteni.

Együtt végigmuzsikált évtizedek tapasztalata mondatja velünk, hogy Simon Péterként is igazából Te magad énekelted: ...a Zene az kell, hogy ne vesszünk el, hogy mégse adjuk fel! S valóban, soha nem adtad fel. Akkor sem, mikor már teljes bizonyossággal tudtad: az utolsó felvonás következik, az elődásnak nemsokára vége. És ettől még hitelesebbé váltak a mondatok, a szerep immár maga lett az élet.

Emlékszem a fellépésre a segesvári csatatéren, pár nappal az első műéted után, saját felelősségedre k lógó csővel az oldaladban, lelkedben pedig a még lassan, de egyre biztosabban közeledő vég teljes tudatában. Mégis, akkor és ott, a vesztett csata hőseinek porladó csontjai felett senki nem tudta volna hitelesebben és győzedelmesebben sajátjaként kimondani Vörösmarty szavait: ... itt élned, s halnod kell! S ahogy az idő közeledett, töretlen hittel, a kétségbeesés legkisebb látható jele nélkül, szinte imaként énekelted a karácsonyi műsorban: ... kell ott fenn egy ország, amit sosem rontunk el.

Most, hogy elmentél, mi itt maradottak a saját, elrontott országunkat Nélküled próbáljuk tovább javítani. Úgy, ahogy Tőled tanultuk: híven, rendületlenül.
Tudjuk, egyszer majd csak sikerül. Nem lehet másként, hisz Te magad hagytad ránk örökségül a reményt: ...valahol Európában gyönyörű lesz még a nyár!

Legyen így, s Te nyugodj békében!

Ifj. Sipos István búcsúbeszéde elhangzott 2004. június 25-én, Pécsvárady Botond ravatalánál.