Kedves Diáktársaim!
Sohasem ácsingóztam közszereplésre, most is ráhagytam volna
literátus barátaimra az emlékezést, ha nem motoszkálna bennem két
téma, melyekről az érettségi találkozókon nemigen szokott szó esni.
Miután mi most az ötvenediket ünnepeljük, és egyre kevesebben
reménykedhetünk abban, hogy megérjük az ötvenötödiket, rászántam
magam arra, hogy elmondjam, amire hosszú évek óta készülök.
Az elő mondandóm abból fakad, hogy sokadmagammal
tulajdonképpen ?jogcím nélküli- résztvevői vagyunk a pataki érettségi
találkozóknak, neveink nem szerepelnek a végzősök névsorában,
képeink nincsenek a tablókon. A mi osztályaink voltak ugyanis az
elsők, melyeket az államosítások után megtizedeltek: hét Patakon
töltött év után nem jöhettünk ide vissza érettségizni. 1952 nyarán
kaptuk az értesítést, hogy a Megyei Tanács ?átirányított- bennünket lakóhelyeink
szerint illetékes iskolába.
Azok a szerencsések, akik
maradhattak, nem tudhatják, mekkora csapás volt ez nekünk: addigra
sokunk számára csak Patak maradt meg otthonunknak, családjaink
minden elveszíthetőt elvesztettek.
A két végzős osztályból több mint harmincan váltak akkor
száműzötté, a teljes létszámnak csaknem egyharmada. Amint az hamar
kiderült, pataki háttérrel nem volt nehéz boldogulnunk új iskoláinkban,
de máshol elért sikerek, az új barátok nem pótolhatták igazi Alma
Materünket. Kötődésünket Patakhoz semmi nem bizonyítja jobban, mint
az, hogy itt vagyunk minden találkozó, mert ide tartozunk, minket nem
a Sárospataki Református Kollégium, hanem az államosított új urai
tagadtak meg és kergettek szét az országban.
Hisszük, hogy ez által nemcsak mi veszítettünk-
Másik mondandómat egy névsorral vezetem be:
- Csuzi Cseh Jakab,
- Kaposi István,
- Miskolczi Bodnár Mihály,
- Sellyei István?
Nem ismerős? Pedig a mi időnkben senki sem mehetett át
történelemből, aki nem tudta végigmondani a 22 gályarabságot
szenvedett pataki diák névsorát. Iskolájuk nem csak bronz
domborművel, hanem emlékük ébren tartásával is megtisztelte őket,
amíg tehette. Megérdemelték: az üldöztetés elől nem vándoroltak ki a
szabad protestáns országokba (mint mások), nem rekatolizáltak (mint
mások), vállalták a büntetést hitükért, tetteikért.
Lehet, hogy a kérdés, amit ezek után felteszek, szerénytelennek tűnik,
de számomra már nem megkerülhető. KI ISMERI AZ 1956-OS
FORRADALOM UTÁN ÜLDÖZTETÉST SZENVEDETT PATAKI DIÁKOK
NÉVSORÁT? Megkísérelte-e valaki az utóbbi tizenhárom esztendőben
-amikor ez már retorziók nélkül megtehető lett volna - hogy
összeszedje a cserépdarabokat és összeállítsa belőlük azt az edényt,
amelyből jövendő generációk meríthetnének erőt, büszkeséget,
nemzeti öntudatot?
Csak a mi ötven éve érettségizett két osztályunkból hárman voltunk
egyidőben a Gyűjtőfogház bentlakói 1958-ban, de tudjuk, hogy
alattunk/felettünk végzett osztályokból mások is sorstársaink voltak itt
és egyéb műintézményekben. Nem a mi feladatunk, hogy
megörökítsük saját névsorunkat (amit tettünk, nem hírnévért,
kitüntetésekért, emléktáblákért tettük), de feladatunk lehetne - ha
volna rá fogadókészség - hogy az új diákgenerációkat megismertessük
az igazsággal "56 vonatkozásában. Félő, hogy már nincs sok idő a
szemtanúk meghallgatására.
Végezetül egy üzenetet szeretnék tolmácsolni egy olyan barátunktól,
aki egészségi állapota miatt már nem lehet közöttünk. Farkas Elemér,
akit 1952-ben nem engedtek vissza Patakra érettségizni, akit 1956
után meghurcoltak, így üzen diáktársaink és iskolájának.
Hazafelé
Az út lassan a végéhez közelít:
Öreg lábunk mind fájóbban mozog.
Hol vannak már a könnyű szökellések?
Csak emlékeink lidércfénye lobog.
Az őszbe hajló ködlepte határ
Csak sejteti, hogy otthon s vacsora vár.
De túl a homályba süppedő őszi tájon,
Túl az emlékek szabta szűk határon,
Túl minden gáton, időhegyen át,
Varázslatos-csillogó meseképként
Ragyog, lebeg, vonz, nyűgöz és vakít
Az ősi iskola. Nagy szóval, mint a zsoltár,
Kiáltja szívünk, hogy mindig Te voltál,
PATAK, a forrás, az erő és a hit.
És szívünk ma is a régi ének foglya:
?Te benned bíztunk eleitől fogva.
...
Az ötven éve érettségizett IV. A (Reál) osztály képviseletében a ?"nagy
találkozón" elmondta Csávás Imre és (hangfelvételről) Farkas Elemér.
Sárospatak, 2003. június 28.