Ötven éve
az 1953-ban végzett IV/B humán osztály köszöntője
Sárospatakon a nagy találkozón 2003. június 29-én
Nagy Patak szép kies térségre kiszállott,
Hosszán az országnak útjában megállott,
Más felől a Bodrog vizére lehajlott
Mezeje, szőlője, rétjére elállott.
Így látta egy 18. századi verselő a mi Sárospatakunkat, de hogyan
láttuk mi a városkát és benne a Kollégiumot annak idején.
Én Czakó bácsi szekeréről pillantottam meg először az
épületet. Mit mondjak? A kitömött szalmazsákba gyökerezett a lábam,
és ma már tudom, a szívem is. Aztán kiderült, rám nem várt, minden
szálláshelye dugig tele volt. Így találtam szembe magam Tárczy tanár
úrral a Kossuth utca 15-ben. Mit mondjak? Szakállas és morogva volt, s
csak estére ígért ágyat, ha tud szerezni valahonnan. Az első napom
szorongással telt el, féltem és reménykedtem, mert pataki diák
szerettem volna lenni. Aztán estére magához ölelt az Alma Mater, az
iskolai Édesanya, és én belekapaszkodtam a szoknyája szélébe, s a Tárczy-gárda sokadik tagjaként, bebújtam az otthonról hozott dunna
alá. Ki tudja, mit álmodtam akkor éjszaka?! Azt biztosan nem, hogy úgy
fognak hullani a szekundák az órákon, mint a záporeső, és talán azt
sem, hogy ötven évvel az érettségi után is ilyen szeretettel fogok
ragaszkodni hozzá.
Nem érdekes? Vad idegeneket gyűjt egybe évről évre, és
bizalommal hajol oda mindenkihez, s ez a bizalom átjárja valamennyi
diákját, sőt elkíséri egész életén át. Elkíséri és összeköti, akárcsak
egyetlen itt töltött év után is. Pataki diákká varázsolja mindahányat,
menjen akármelyik égtáj felé, kerüljön bármelyik földrész településére.
A mi Kollégiumunk azonban, miként a mi Istenünk, minden időben
marad folyvást cserélődő diáksereg számára. Elrendeltetése, hogy
marad, hogy megmarad. Tavaly álldogáltam egy kis ideig Rahó fölött a
Fehér és a Fekete Tisza összefolyásánál egy kőtömbön. Azon túl
egyesült a két ág. A futó vizek rohannak tova, de a kő, az marad,
ismerjük a versből is: a víz szalad, a kő marad. Hagyhatjuk ezerszer is
magára a kőtömbként dacolva álló iskolánkat? Jöhetünk üres szívvel és
lélekkel hozzája? Talán így van rendjén, hogy amikor a szívünk még
ujjongva mondja a hálaadó szavakat, a lelkünk már búcsúzva bontja
szárnyát, és várja, hogy mit vihet magával Patakról. És talán most úgy
van, hogy semmi nélkül jövünk, s mindent akarunk vinni, akárcsak
egykoron, s újra itt akarunk gazdaggá válni, ahogyan hajdanán. De mit is tudnánk hozni neked, kedves iskolánk? Az eszmét, amit mi hoztunk
világra, vagy a virágot, amelyet mi virágoztattunk? De hiszen innen
vittük az eszmét, és itt kaptuk a virágot! Itt volt sapkajelvényünkön a
szárnyas angyal, és itt van az egyik osztálytársunktól kapott
könyvjelzőn iskolánk akkori jelmondata: Féljétek az Istent, és néki
adjatok dicsőséget? Lássa bár a szárnyas angyalban ki ki a kezdés
alfáját vagy a befejezés ómegáját, az ébresztés kürthordozóját avagy
az angyalarcú Máriát - mögöttesként az 1531-ben alapított
Sárospataki Református Kollégium sziluettje idéződik fel előtte.
Az első mondatok kimondásakor, kísértett a gondolat, hogy
így kezdjem a köszöntőmet: Hol van a sok virág, hol vannak a katonák?
Mégsem ezt, inkább azt kérdezem szívesebben egy másik dal
refrénjének átköltésével: Miért is felednétek azt a szép letűnt időt?
Mintha ebben a sorban szebben szólalna meg az elmúlt idő
gyönyörűsége és finom fájdalma. Nem is igen tudom eldönteni
nélkületek, hogy melyik kérdés az erősebb, mert nekünk a virágot a
csengő köré font nefelejcskoszorú jelentette. Talán volt egy szál belőle
a kezünkben is, hogy ne csak a könnyeinket morzsolgassuk
meghatódottságunkban és zavarunkban. De hol van már a virág a
félévszázadnyi idővel együtt! Csak sóhajtozhatunk utánuk, miként a
költő mondja:
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepült,
S minden mive tűnő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Bizony a könyörtelen idő egyre előrébb tol bennünket a sorrendben,
hogy még egyszer szólhassunk, mert öt év múlva már mások állnak a
helyünkön. Most mégse jusson eszébe senkinek bánkódni ezen, vagy
sajnálkozni rajtunk! Ma mi is ifjú pataki diákok vagyunk, azzá tesznek
felidézendő emlékképeink. Lássuk hát őket!
Cicu Hegyi József osztályfőnök úr, Csorba Sanyi jelentem, a
IV/B humán osztály a hegyi beszéd meghallgatására illendőképpen
megjelent. Csak mellesleg kérdezem, még mindig édes fiam, Sándor
vagyok neked. És az osztályunk? Emlékszel, hogy raki Rekovszky Béla
mennyire felháborodott azon, hogy őt akartad feleltetni latinból?
Micsoda ünnepélyes fogás volt, hogy felhívta a figyelmedet a lányok
tudására, és micsoda bölcs belátásnak bizonyult, hogy megszívlelted a
tanácsot! Ezután a lányok mindig jól feleltek és a lányok mindig
szorgalmasan tanultak, az osztályt pedig béke és nyugalom szállta
meg; drubás Urbán Barnabás, eresztitek-e még a vödröt a kútba, és
most is csak a csobbanás hangját hallják a diákok, ahogyan velünk is
megesett, vagy ők már látják a merülő vödörben a csonka gúlát is;
picike Orbán István, még mindig három a magyar igazság, és ma sincs
jegy intelligencia kérdések nélkül; bőrös Ruszkay András, eloszlott e
már az örökös bizalmatlanság, vagy máig sem ment ki a divatból a
félévenkénti tételhúzás és kollokválás az igazgatói szobában; blöki
Benkő Béla, megkerült-e már az annyira keresett lapos fogó; thithi
Egey Antal, rájöttek-e már a mai nebulók is a mi nagy felfedezésünkre,
nevezetesen, hogy kalapból húzod ki a felelők nevét az első körben, és
utána ez a sorrend ismétlődik egész évben; csita Tárczy Árpád, ma is
meg vannak őrülve a lányok hétfőn reggelenként nyolc órakor,
gyulumbipla Palumby Gyula, jelenthetem, hogy tanár úr szerelmes
vagyok, és ma sem mondasz mást mint azt, hogy hála Istennek , de
szólj, ha elmúlt, s akkor megtanulod a leckét, és meg kihúzom az
egyest; gyuszika Demeter Gyula, bekerült-e már a piros pont a
noteszbe, és elfogadta-e az akadémiai tájszótár szerkesztősége azt a
hirtelen támadt ötletet, hogy a cék a ceruzabelet jelenti?
És ti bejárók, Felházi Lajos, Sarkadi Pista. Maradt-e még a
mindennapi zsíros kenyérből egy darabka, vagy már csak
jószívűségetekre gondoljunk; Balas Piri Laci és Schulek Matyi, tart még
az elmeköszörülő versengés köztetek, hogy eljusson a balladabeli
Szondi két apródja Ali pasa elé mindenféle pont, vessző, hangsúly és
szótévesztés nélkül; öreg Czakó Pista, nótafa Király Jóska, mityu
Constantin Miklós, hogy is volt az a májusi szerenádozás, amelyről
máig sem derült ki, hogy a Humán internátusbeli lányok nekünk
jelezetek az ének hangjára, vagy csak a szemünk káprázott a hajnali
pitymallatban, amikor Miklós még mindig erőltette a Vilja-dalt, nehogy
kiderüljön róla, mit sem használt az egyhetes torokjavító tojásivó
kúrája?
De térjünk vissza a jelenbe, és figyeljünk egymásra, pataki
diákok, akkor talán nem fáj annyira maróan az idő múlása! Jó, ha
tudjuk egymásról, hogy amíg te vagy és amíg én vagyok, egyikünk
sincs egyedül. Így válik széppé és emberi méltósággal teljessé, ami volt
és ami még lesz, így telítődik meg igazsággal a ballagáskor énekelt szép
dalunk egyik sora: Nyitják is már előttünk a nagy kaput- Azóta tényleg
nyitva áll, azóta bármikor befogad éppen úgy, ahogyan itt tanultuk az
ismeretlen középkori bárd dalából:
Ha lesz egy hajlék valaha, mely igazán enyém
és vendégváró ételem, akármilyen szerény,
akkor - lehetsz esőűzött, vándor vagy pártütő -
ajtót nyit néked a régi szép letűnt idő.
Tartson meg bennünket lelkünk vágya, és tartson össze minket Patak
szellemisége most és minden időben! Ámen és úgy legyen.
Fel búcsúcsókra, cimborák!
Dr. habil. Csorba Sándor