1973-ban érettségizett IV. C. osztályfőnök: Szatmári Sándor

A MI GENERÁCIÓNK ÜZENETE

ÖREGDIÁK TALÁLKOZÓ

    Miközben a XX. század áldásos, szövegszerkesztő, számítógépén írom e sorokat, el sem tudom képzelni, hogyan tudtam számítógép nélkül létezni. Pedig van élet a számítógépen túl is, bár sokszor úgy érzem, ezt már csak a mi generációnk tudja. Mi valahol a fiaink, lányaink által kicsit lenézett, rendezett, szabályozott társadalomban éltünk, s miért van nosztalgiánk? Azért vajon, mert öregszünk?

    A múltkoriban megkérdeztem a fiamat, hogy mi a legfontosabb dolog a világon? Azt hittem, hogy frappánsan, majd azt válaszolja, az “INFORMÁCIÓ”. Ő azonban azt felelte, az “EGÉSZSÉG”. Miért mondta ezt? Mert tragikusan korán elveszítette az édesapját, s már átértékelődött benne a dolgok fontossági sorrendje. Remélem, nem kell mindenkinek ilyen személyes tragédiát átélnie ahhoz, hogy ne a felületes, és mindent, mohón fogyasztó énünk győzzön, hanem a tartalmas emberi kapcsolatok kerüljenek előtérbe.

    Mi azok közé tartozunk, akik maximálisan kihasználjuk a technika adta lehetőségeket, e-mailben tartjuk a kapcsolatokat, a mi kezünkben is ott van a mobiltelefon. Örülünk, hogy olyan nagyszerű honlapja van az iskolának, ahonnan azonnal értesülhetünk minden eredményről, és eseményről, kitűnő, és tartalmas szerkesztésben.

    Egy éttermi beszélgetést követően még órákig álldogálunk az utcán, sokszor a hidegben, mert nem tudunk elválni egymástól.

    A találkozásaink kicsúcsosodása volt tavaly az a többnapos összejövetel, és igazi “Nosztalgia-túra”, ahol végigjártuk az osztályfőnökünk, “Sanci” által velünk gimnazistaként megismertetett zempléni tájakat. Miért utaztunk több száz kilométert? Hogy megmásszuk a Nagy Milicet, felmenjünk a Fűzéri várba, és elmenjünk a Kazinczy Mauzóleumba, s a Fűzérradványi Kastélyba? Igen. Azért, mert mi ezt kaptuk útravalóul ettől az iskolától, s ezt még egyszer köszönjük tanárainknak.

    Bízom benne, hogy gimnazista korom “idol”-jai, mint Szatmári Sándor, általunk közismertebb néven “Sanci”, Magda Barna bácsi, Szabó Gyula bácsi által elkezdett módszertan a mai Pataki Református Gimnáziumban tovább él. Bizalmamat igazolja, hogy több olyan osztálytársam is van, akik a gyermekeiket ebben a gimnáziumban tanítatták. Miért? Mi az ami itt megvan, és sok más helyen nincs meg? A SZELLEMISÉG! Ez lehet, hogy kicsit elcsépelt szólamnak hangzik, de ahogy telik az idő, s ahogy igazi “öreg” diákokká válunk, egyre inkább érezzük, és értjük, mit jelent ez. Ez már a zsigereinkben van, úgy kaptuk, hogy nem is tudtunk róla.

    Több osztálytársunk sajnos már eltávozott közülünk, viszont van, aki szívesen lenne itt, ha tehetné, s nem lenne évek óta ágyhoz-kötött, gyógyíthatatlan beteg. Őt is rendszeresen tájékoztatjuk levélben az eseményekről, felváltva látogatjuk. Arra is jutotta az energiánkból, hogy alapítványt hozzunk létre, melyből rászoruló osztálytársainkat segíthetjük. Beteg társunk helyzete mozdított meg minket, hogy ez kapaszkodó legyen minden osztálytársnak: ha szüksége van rá, mi itt vagyunk.

    Az, hogy volt erre a tettre ötletünk, képességünk, energiánk köszönhető az iskolától, diákkorunkban kapott szellemiségnek. Jó, hogy ezeket a gondolatokat itt, a pataki diákok nagy közösségében is elmondhatjuk, például szolgálva az utánunk következő generációknak.

    Végül azt remélem, még sokszor találkozom Önökkel, s veletek is, kedves osztálytársaim, s kérem, ne “chattelve” az Interneten, személytelenül tartsuk a kapcsolatot. Maradjanak meg Isten segítségével az emberi kötődések, írjunk továbbra is leveleket, olvassunk könyveket, böngésszük a pataki anekdotákat, s segítsük, támogassuk egymást, mert csak egymásra számíthatunk.